Tavaly októberben váratlanul felfüggesztették a legnagyobb politikai napilap, a Népszabadság megjelenését. A Direkt36 több mint egy hónapon át kutatta a történtek hátterét, és ennek során három munkatársunk közel 30 olyan emberrel beszélt, akiknek rálátásuk volt az eseményekre. A csapatot vezető Pethő András elmeséli, hogyan született meg a lap halálát bemutató cikk.

A Direkt36-nál van egy fontos alapelv a témák kiválasztásánál: nem kezdünk el dolgozni olyan ügyeken, amelyekkel kiemelten foglalkoznak más szerkesztőségek is. Ha ugyanis sokan pörögnek egy sztorin, és a hírverseny során egymás után jelennek meg apránként a részletek, akkor nincs igazán lehetőség elmélyült tényfeltáró munkára (és valljuk be, talán szükség sincs rá, hiszen jó esetben így is kiderül az igazság). A Népszabadság történetével mégis kivételt tettünk, és ez a döntés részben személyes élményeken alapult.

Két évvel korábban hasonlón mentünk keresztül, amikor egyik napról a másikra szétesett a politikai nyomás alá került Origo szerkesztősége, a korábbi munkahelyünk. Bár nagyon sokat foglalkozott velünk a hazai és a külföldi sajtó is, nekem mégis az volt az érzésem, hogy igazán mélyen senki sem ásta bele magát a történetbe. Pedig már abból is nagyon sokat megtudhattunk volna a magyar média működésének üzleti és politikai korlátairól, ha valaki részletesen bemutatja, hogy mi történt a szétesés előtti hónapokban az Origo kiadóján belül. Azt gondoltam, hogy ezt viszonylag könnyen meg is lehetett volna csinálni, hiszen abban a robbanásszerű helyzetben hirtelen felszabadult egy csomó információ és elérhetővé váltak olyan források, akik korábban esetleg nem szívesen beszéltek volna belső ügyekről, de az új helyzetben talán már hajlottak volna erre.

A történet aktív szereplőiként mi nem dolgozhattuk fel az Origo akkori szerkesztőségének szétesését, de a Népszabadság kinyírásánál már nem merültek fel ilyen akadályok. A lap októberi felfüggesztése legalább akkora vihart kavart, mint az Origo 2014-es szétesése: ugyanúgy voltak miatta utcai tüntetések és ugyanúgy tele voltak vele a hazai és külföldi lapok. Szinte biztos voltam azonban abban, hogy néhány hét múlva csillapodni fog ez az érdeklődés, és a szerkesztőségek átugranak más, frissebb ügyekre, a Népszabadság halálának színfalak mögötti történetét pedig senki nem fogja igazán részletgazdagon elmesélni.

Csak akkor tudjuk ellenőrizni a hatalmat, ha vannak támogatóink. Csatlakozz a támogatói körhöz!

Először szerkesztőtársammal, Sáling Gergővel osztottam meg az ötletet, majd bedobtam a szokásos heti értekezletünkön is, amelyen a teljes csapat részt szokott venni. Ezt mindig kedd reggel tartjuk, és ezen szoktuk átbeszélni a futó projekteket, illetve azt, hogy milyen új sztorikkal lenne érdemes foglalkozni. Az értekezletet megelőző napokban mindannyian izgatottan követtük a Népszabadsággal kapcsolatos eseményeket, így nem kellett különösebben győzködni senkit sem, hogy érdemes mélyebben is utánanézni a történteknek.

Ha ráfekszünk valamilyen ügyre, akkor azzal általábban több hónapig foglalkozunk, mivel azonban egy aktuális történetről volt szó, ezért tudtuk, hogy most nincs ennyi időnk. Nagyjából egyhónapos határidőt tűztünk ki magunk elé, és ennek betartása érdekében kicsit változtattunk a szokásos munkarenden is.

A Direkt36-nál általában úgy zajlanak a projektek, hogy egy sztorin egy riporter dolgozik, a munkáját pedig egy szerkesztő segíti és felügyeli. A riporter az, aki összegyűjti az információkat a felkutatott dokumentumokból és lefolytatott interjúkból, a szerkesztő pedig segít neki ezek rendszerezésében, a követendő irány megtalálásában és végül a történet formába öntésében. A Népszabadság-sztorinál annyiban változott ez, hogy egyszerre két riporter – Fabók Bálint és Szabó András – is elkezdett dolgozni rajta, és én sem ragadtam le a szerkesztői szerepnél, hanem beszálltam az információgyűjtésbe is.

Speciális volt ez a projekt a munka módszerét tekintve is. A legtöbb sztorinkban a közpénz útját követjük, és elsősorban írásos bizonyítékokra – adatokra, dokumentumokra – hagyatkozunk. A Népszabadság esetében viszont tudtuk, hogy a legizgalmasabb részletekről – a lap és a politika kapcsolatáról – nem készültek hivatalos dokumentumok, hanem a történetet legfeljebb személyes élmények, benyomások és bizalmas beszélgetések rekonstruálásával tudjuk elmesélni.

Így a munkamódszerünk viszonylag egyszerű volt: beszélni minél több olyan emberrel, akinek rálátása volt a Népszabadsággal történtekre. Ez jelentette természetesen a lap és a kiadó munkatársait (köztük olyanokat is, akik már korábban távoztak), a médiapiac azon szereplőit, akiknek volt kapcsolatuk a Népszabadsággal, és azokat is, akik a politika oldaláról követték az eseményeket.

Ezekkel az emberekkel rendszerint úgynevezett háttérbeszélgetéseket folytattunk. Ennek a műfajnak a lényege az, hogy a forrásoknak névtelenséget ígérünk cserébe azért, hogy megosszanak velünk bizalmas információkat. Az már külön megegyezés tárgya volt, hogy aztán ezeket az információkat hogyan használtuk fel később a kész cikkben. Voltak olyanok, akik beleegyeztek abba, hogy végül nevesítve jelenjenek meg, másokat csak körülírva (például: a Népszabadság volt dolgozója) tudtunk feltüntetni, de volt olyan is, aki kikötötte, hogy semmilyen formában nem hivatkozhatunk rá.

A háttérbeszélgetések előnye, hogy a védettséget élvező források sok olyan dolgot is elmondanak, amit nyilvánosan nem tennének meg. A műfaj kockázata persze az, hogy sok olyan információ is elhangzik ezeken a kötetlen beszélgetéseken, amelyek tényszerűsége kétséges. Emiatt nekünk újságíróknak különösen körültekintően eljárni ezek felhasználásánál. Ezeken a beszélgetéseken ezért folyamatosak a visszakérdezések, hogy vajon a forrás honnan tudja azt a bizonyos részletet, illetve kik vannak még birtokában az információnak.

Így például, ha egy forrás beszélt nekünk arról, hogy mi hangzott el a Népszabadság kiadóján belül tartott különböző értekezleteken, akkor mindig tisztáztuk vele, hogy vajon személyesen is ott volt-e vagy pedig csak másodkézből értesült róla. Ha pedig az az adott jelenet érdekesnek tűnt, akkor igyekeztünk minél több jelenlévővel beszélni, hogy több forrásból is megerősítést kapjunk a történtekről. Ennek a fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, az emberi memória ugyanis nagyon csalóka tud lenni. Ennek a munkának a során is gyakran találkoztunk azzal, hogy mennyire különféleképpen emlékeztek emberek bizonyos események részleteire (ez már a pszichológusok asztala, de a mi tapasztalatunk az, hogy az emberek általában elég pontosan fel tudják idézni a cselekményeket, azok körülményeit – például, hogy mikor és hol történt – már sokkal kevésbé).

Mi végül közel 30 emberrel beszéltünk ehhez a cikkhez, és ezek jellemzően több órás beszélgetések voltak. Minden interjúról készült egy részletes jegyzet, amelyeket egy közös mappában gyűjtöttünk, és folyamatosan beszámoltunk egymásnak a fejleményekről (közben nekem volt egy hosszabb külföldi utam, így ez részben az interneten keresztül zajlott). Néhány hét után már több mint százoldalnyi jegyzetünk volt, ami egyrészt ijesztő volt, másrészt ezekből már elkezdődött kirajzolódni a történet váza, illetve a sztorinak azok a csomópontjai, amelyeket még jobban kibontottunk. Ezekhez újabb forrásokat kutattunk fel, illetve visszamentünk a korábbi beszélgetőpartnerekhez, hogy – akkor már célirányos kérdésekkel – tisztázzunk velük bizonyos részleteket.

Így tudtuk elérni, hogy a cikk valóban egy színfalak mögötti történet legyen, és az olvasók számára életre keljenek az utolsó hónapok eseményei. Az már az induláskor elég egyértelmű volt, hogy a Népszabadság felfüggesztésében vastagon benne volt a politika, és a munkánk során lezajlott fejlemények – a Mészáros Lőrinchez közel új tulajdonos megjelenése, a lap munkatársainak leépítése – pedig ezt tovább erősítették. Bár még mindig vannak hiányzó elemei ennek a történetnek, a cikkünk talán sokaknak segített nemcsak a Népszabadság-sztori megismerésében, hanem annak megértésében is, hogy miként működik ma a média, üzlet és politika háromszöge Magyarországon.