Novemberben jelent meg egy cikkünk arról, amely feltárta, hogy miként kapcsoltak le Magyarországon egy amerikai fedett akció keretében két orosz fegyverkereskedőt, majd hogyan bőszítette fel a magyar kormány az amerikaiakat azzal, hogy Moszkvának adta ki őket. Panyi Szabolcs beszámolója arról, hogyan készült a cikk.:

Iparági pletykáktól bírósági dokumentumokig

Ez volt messze a kedvenc sztorim, amin 2018-ban dolgoztam, és az eddigi újságírói pályafutásomban is talán erre a történetre vagyok a legbüszkébb. A sztori nemzetközi vonatkozásán és hatásán túl elsősorban a szöveg részletessége és olvashatósága, izgalmassága miatt – utóbbi főként Sáling Gergő szerkesztői érdeme.

Mint tapasztalatom szerint a legjobb sztorik általában, a Vlagyimir Ljubisin és fiáról, illetve a kiadatásukról szóló történet is teljesen véletlenül esett be hozzám. Még nyáron, egy más témában – orosz hírszerzők után kutattam – említette egy védelmi kérdésekben jártas magyar forrásom, hogy a közelmúltban a magyar hatóságok lekapcsoltak két orosz állampolgárt, és mindezt titokban tartották. Konkrétumot nem tudott mondani, csak annyit, hogy erre még a Szkripal-ügy és az azt követő diplomatakitiltás előtt került sor.

Az újságírók legnagyobb ellenségei a saját előítéleteik, így én is nagyon sokáig azt hittem: biztosan orosz katonai hírszerzőkről lehet szó. Olyannyira hittem a saját előítéletemnek, hogy egy másik, a magyar fegyveripart ismerő forrás állítását sokáig nem vettem kellően komolyan. Pedig ő rögtön azt mondta: iparági pletyka szerint nem orosz kémeket, hanem orosz fegyverkereskedőket tartóztattak le, és nem magyar, hanem alapvetően amerikai akcióban.

Hosszú heteken keresztül hiába próbáltam további információt szerezni, nem jártam sikerrel, mígnem egy harmadik forrástól végre kaptam egy nevet. Innentől felgyorsult a nyomozás, és hála az amerikai bírósági rendszer online adatbázisának (PACER), a keresett orosz név – Lyubishin – segítségével rábukkantunk egy már első látásra is iszonyatosan izgalmas bírósági ügyre. Bár a per bírósági dokumentumainak jó része zár alatt van, egy nagyon lényeges iratot le tudtam tölteni. Ez az irat az amerikai Kábítószer-ellenes Hatóság (DEA) különleges ügynökének vallomása egy szövetségi bíró előtt, melyben egy szövevényes DEA-nyomozás részleteit ismerteti lehallgatott beszélgetésekkel, rögzített üzenetváltásokkal és fegyverek fotóival. Ennek, illetve a többi iratnak a feldolgozása következett hosszas munkával.

Azonban a dokumentumokban rengeteg fontos részletet – nevek, országok, városok – csupán kódnevek jelöltek. Eddigre azonban 2015-ös újságcikkekből már tudtam, hogy az oroszok egy magyar cég környékén bukkantak fel, így nyilvánvaló volt, hogy a titkos DEA-akció jó része is Magyarországon zajlott. Cégbírósági kutakodás alapján megszereztem a két oroszról minden adatot, ami magyarországi tevékenységükről nyilvánosan elérhető, és kapcsolatba léptem egy egykori magyar üzlettársukkal is. Tőle tudtam meg, hogy a bírósági papírokban kitakart helyszínek valóban Magyarországot takarják jórészt, és ő mesélte el azt is, hogyan razziázott cégük fegyverraktárában a TEK.

Egy pacifista fegyverkereskedő

Hogy megértsem, Ljubisinék miért Budapestről üzleteltek, és miért voltak hajlandóak egy drogkartellel is tárgyalni, több visszavonult vagy jelenleg is aktív fegyverkereskedővel ültem le háttérbeszélgetésre. Beszélgetőpartnereim a kontextus magyarázatakor többször idéztek Nicolas Cage 2005-ös Fegyvernepper (Lord of War) c. filmjét. A film főhőse, Yuri Orlov egy ukrán-amerikai fegyverkereskedő, aki a Szovjetunió összeomlása után korrupt katonatisztek segítségével Ukrajnából és más egykori Varsói Szerződés-tagállamokból csempészett ki fegyvereket véreskezű diktátoroknak, haduraknak és drogbandáknak. A harmadik világbeli országokban jól ismerik a szovjet fegyvereket, ezek olcsók, megbízhatóak, nem nagyon romlanak el, de ha mégis, könnyű őket javítani vagy pótolni.

Ljubisinék az úgynevezett másodlagos fegyverpiacon üzleteltek, ahol a használt áruk mozognak, illetve a harmadlagoson, ahol a fegyveralkatrészek, illetve a hivatalosan működésképtelennek minősített eszközök és eszközdarabok cserélnek gazdát. Ahogy több forrásom is fogalmazott: ez a tipikus „szürkezóna”, a formálisan még nem illegális kereskedelem terepe, ahol azonban a hivatalos végfelhasználó – legális fegyverüzlet esetén ugyanis mindig fel kell tüntetni és jóvá is kell hagyatni állami szervekkel, hogy kinél kötnek ki a fegyverek – nem mindig azonos a fegyverek tényleges használóival.

Korábban sosem foglalkoztam újságíróként a fegyverkereskedelemmel, úgyhogy élvezettel vetettem bele magam ebbe a világba. Meglepett, hogy a magyar fegyverkereskedők például mennyire átlagos, hétköznapi embereknek tűnnek, és az is, hogy mit gondolnak saját magukról és hivatásukról. Egyikük például, akivel többször is volt alkalmam beszélgetni, egyszer azt fejtegette nekem, hogy ő valójában „pacifista”, vagy hogy például ő kézigránátokkal azért nem is hajlandó üzletelni, mert azt „undorítónak” tartja.

A nyomozás közben egy harmadik, török állampolgárságú fegyverdílerrel, Hamit Nasirliogluval is próbáltam kapcsolatba lépni, akit az oroszokhoz hasonlóan lekapcsolt a DEA – ő egy New York-i börtönben ül. Nevére rákeresve azonban megtaláltuk azokat a szerb nyelvű újságcikkeket, amiből a DEA-akció fedőneve – Perszeusz – is végre kiderült. Az amerikaiak szeretnek hangzatos neveket adni a különféle műveleteiknek, itt sem volt ez másként.

Perszeusz a görög mitológia egyik félistene, aki az istenektől mindenféle fegyvert és eszközt – pajzsot, láthatatlanná tevő sisakot – kapott, mielőtt elindult küldetésére, hogy megszerezze a Medúsza fejét. A Gorgó nevű mitológiai szörnyek egyike volt Medúsza, akinek a tekintetére a halandók kővé dermednek – Perszeusz a pajzsának tükröződésében közelítette meg és fejezte le, majd a láthatatlanná tevő sisak segítségével menekült el a Gorgók barlangjából. A DEA Perszeusz-akciójában – a dokumentum leírása szerint – ezek modern megfelelője, számtalan titkos megfigyelés és beépített informátorok segítették az amerikaiakat a fegyvercsempész-hálózat lekapcsolásában.

Telefon a börtönbe

Eddigre már telefonszámokat is szereztem az oroszokhoz, akik akkor már régóta orosz börtönben ültek. Egy moszkvai mobilszámot felhívva egy fiatal hang szólt bele a telefonba. Miután azonban angolul bemutatkoztam és elmondtam, hogy újságíró vagyok, azonnal bontották a vonalat. Sms-eimre azonban később jelentkezett az oroszok magyar ügyvédje, aki készséggel válaszolt kérdéseinkre, és hamarosan az utolsó homályos részletekre is fény derült. A telefont valószínűleg a börtönben ülő fiatalabb Ljubisin vette fel nekem – ő kevésbé szigorú őrizet alatt van (frissítés: azóta ki is engedték), mint az apja, és a magyar börtönökhöz hasonlóan Oroszországban is jellemzően tudnak telefont rejtegetni az börtönlakók.

Az ügyvéddel, Fridman Róberttel beszélgetve értettem meg, pontosan miféle diplomáciai és jogi csata zajlott Magyarországon az Egyesült Államok és Oroszország között azért, hogy melyikük tudja érvényesíteni az orosz fegyverkereskedőkre kiadott kiadatási kérelmét. Hogy az Orbán-kormány Moszkva mellett döntött, és ez teljesen megdöbbentette az amerikaiakat, azt már viszonylag régen megtudtam, de a technikai részleteket nagyon sokáig nem. Az ügy annyira érzékeny volt diplomáciailag, hogy a kormányok oldaláról közvetlenül érintett forrásaim jó része hallgatásba burkolózott. Volt olyan forrás, akinek a hallgatásából nyilvánvaló volt, mindent tud, de csak arra volt hajlandó, hogy általánosságban beszéljen a kiadatásról. De olyan forrással is kapcsolatba léptem, aki a Ljubisin név elhangzásáig egészen segítőkész és barátságos volt, de amint kimondtam az oroszok nevét, a hangszíne megváltozott és a sajtóosztályhoz irányított.

Az óvatosságuk nem véletlen, hiszen a Direkt36 által feltárt fegyverkereskedő-ügy nagyon konkrét és végigdokumentált példája annak, hogy a magyar kormány még egy NATO-szövetséges ország nemzetbiztonsági érdekét is sértve próbál jóban lenni a Kremllel. A magyaroknak evidens módon érdeke volt mindezt titokban tartani, de az amerikai diplomácia sem akart ezzel a történettel nyilvánosság elé állni – hiszen az új politikai irányvonal a State Departmentben pont az, hogy kerülni kell az Orbán-kormány bírálatát.

Az amerikai külügy az eredeti megkeresésemre nem is reagált – „nem kommentáljuk” volt nagyjából a válasz tőlük, a DEA-től, az amerikai igazságügyminisztériumtól, New York-i ügyészektől és a budapesti nagykövetségtől is –, de a cikk megjelenése után Heather Nauert külügyi szóvivő mégis közleményt adott ki. Ebben olyan, hosszú ideje nem olvasható mondatok szerepeltek, mint hogy „az Egyesült Államok csalódott a magyar kormány azon döntése miatt, hogy Oroszországnak adta ki Ljubisinékat”, vagy hogy „ez a döntés kérdéseket vet fel Magyarországnak a rendészeti együttműködés iránti elkötelezettségét illetően”. A cikk megkapta a novemberi Minőségi Újságírásért díjat, amit a Főszerkesztők Fóruma oszt ki minden hónapban a magyar sajtó legjobb írásáért.

A történet folytatása itt olvasható.

Fektess be a demokráciába! Csatlakozz a Direkt36 támogatói köréhez, hogy folytatni tudjuk a tényfeltáró munkát.