A Direkt36 több cikket is közölt arról, hogy milyen módon jutott hozzá Orbán Viktor vejének, Tiborcz Istvánnak a cége (most már csak korábbi cége) nagyértékű állami megbízásokhoz. Bebizonyítottuk, hogy a cég azért nyert sok pályázatot verseny nélkül, mert a feltételek eleve nekik kedveztek. Feltártuk azt is, hogy megmagyarázhatatlanul magas áron adtak bizonyos termékeket a közpénzből finanszírozott projektekben. A cikkek alapján rendőrségi nyomozás indult, felfigyeltek rájuk az EU-s hatóságok, és a sorozatot beválogatták a legrangosabb európai újságírói díj, a European Press Prize jelöltjei közé. A szerző, Vorák Anita meséli el, hogy miként zajlott a nyomozás, amely egy baljósan induló találkozóval kezdődött:

2014 novemberében egy kávézóban ültem Sáling Gergővel és Pethő Andrással. Nem sokkal korábban dőlt el, hogy elindul a Direkt36, és arról beszélgettünk, milyen témákkal foglalkozzunk, illetve milyen sztorival induljunk el.

A tavalyi, Tiborcz Istvánról és az Eliosról szóló hírekkel teli év után már nem olyan könnyű visszaemlékezni arra, hogy volt idő, amikor nem ő volt Magyarország egyik legismertebb vállalkozója. Ugyan András már 2011-ben írt az akkor éppen Simicska Lajos üzleti köréhez tartozó Eliosról, és az Átlátszó is közölt cikkeket a cég sikereiről, a széles közvélemény leginkább az esküvői fotókról ismerte Tiborcz Istvánt. De mi mind a hárman nagyon kíváncsiak voltunk a miniszterelnök vejének üzleteire, különösen arra, hogy az üzleteinek mennyi köze van az állami és uniós pénzekhez.

November végén a cégbíróságon kezdtem ismerkedni a cégeivel, december közepén pedig a közbeszerzési értesítőből válogattam le az Elios nyertes közbeszerzéseit, amikor Orbán Ráhel kiírta a Facebookra az azóta folyamatosan idézett bejegyzését, amely szerint a saját lábukon állnak a férjével. Ez után nem meglepő módon sok újságíró kezdett el azzal foglalkozni, hogy hogy a férjével miként boldogulnak a saját erejükből, és miből van pénzük Ráhel svájci tandíjára. Mivel mi még el sem indultunk, tudtuk, hogy ebben nem fogunk tudni versenyezni, úgyhogy félretettük Tiborcz István vállalkozásait, és Andrással olyan témát kerestünk, amit biztosan meg tudunk írni az indulásig.

Támogasd a hatalom ellenőrzését, fektess be a demokráciába!

[vimeo id=”158801352″ align=”center”]

Miután túlvoltunk az adománygyűjtés és az indulás izgalmain, újra elővettük az eredeti témákat. Ugyan több cikk is megjelent az Elios közvilágítási sikereiről, az Átlátszó pedig azt is észrevette, hogy több városban Tiborcz volt üzlettársának cége készítette elő a pályázatokat, sok kérdésünk volt, amire még nem kaptunk választ. Hogyan tudta az Elios sorban nyerni a pályázatokat? Mi az oka annak, hogy sok városban nem indult rajtuk kívül senki? Milyen előnyt jelentett Tiborcz cégének, hogy egy baráti cég készítette elő a pályázatokat? Úgy gondoltunk, lehet még keresnivalónk.

Ugyan végignéztem a közbeszerzési kiírásokat, de tudtam, hogy találnom kell valakit, aki járatos a közvilágításban, és látott már LED-lámpát, hogy legalább abban segítsen abban, merre kell keressem a választ. Találomra elkezdtem a közvilágításban járatos szakembereknél próbálkozni. A legtöbben elzárkóztak, vagy egyenesen felháborodtak azon, hogy megkerestem őket – pedig akkor még csak általános kérdéseket tettem fel, az Eliost nem is említettem -, de aztán kaptam egy emailt, amiben személyes találkozót ajánlott egy szakember.

Vidékre kellett utaznom, de előzetesen csak az időpontot beszéltük meg, a pontos helyszínt nem egyeztettük. A forrásom azt kérte, hogy ha odaérek a városba, hívjam, és majd értem küld valakit. Csakhogy amikor odaértem, nem vette fel a telefonját. Elkeseredetten ácsorogtam a hidegben, és időnként újra próbálkoztam. Már épp azt nézegettem, mikor tudnék visszamenni Budapestre, amikor megcsörrent a telefonom, és a forrásom egy elhúzódó megbeszélésre hivatkozva bocsánatot kért. Megígérte, hogy hamarosan értem jön, várjak türelemmel. Arra emlékszem, hogy nagyon hideg volt, így akkor se lett volna kedvem leülni, ha lett volna hova. A következő negyven perc egyetlen eseménye az volt, hogy egy madár leszarta az iPadem. Ha babonás lennék, vehettem volna ezt jó jelnek is, de addigra teljesen reményvesztett lettem. Már abban sem bíztam, hogy egyáltalán létrejön a találkozó.

De aztán csak megérkezett egy autó, hogy elvigyen a város melletti iparterületre. Az első negyedórában úgy éreztem magam, mint egy vallatáson. Egy sor kérdésre kellett válaszolnom – mint később megtudtam, azért, mert így akartak megbizonyosodni arról, hogy nem az Eliostól küldtek. Aztán egy órán át olyan regényes, filmbe illő sztorikat hallgattam a LED-es közvilágítások hátteréről, amiket elhinni is elég riasztó lett volna, de azt biztosan tudtam, hogy még ha igazak lennének, akkor sem igen tudnék soha olyan bizonyítékot találni rájuk, hogy megírhassam őket. Így már majdnem elkönyveltem, hogy színes történeteken kívül nem tudok meg semmit, amikor újra nekifutottam a kérdéseimnek, a beszélgetőpartnerem pedig három perc alatt összefoglalta, amit tudni akartam. Azt tanácsolta, hogy alaposan nézzem végig a közbeszerzési értesítőket, és szerinte meg fogom találni az Elios sikereinek titkát: hogy azért nem indul ellenük senki, mert olyan referenciákat kérnek, és olyan feltételeket szabnak, amelyeket csak ők tudnak teljesíteni.

Nemcsak azért írtam le ilyen hosszan ezt a találkozást, mert kulcsfontosságú segítséget kaptam, hanem azért is, mert ez után nekem ugyan szellemileg nagyon izgalmas, de kevéssé kalandos volt a nyomozás. Miután az információktól izgatottan visszatértem az irodába, hetekig jobbára csak dokumentumok fölött ültem, apró részleteket kerestem bennük, és összehasonlító táblázatokat gyártottam.

A közbeszerzési kiírásból kigyűjtve az adatokat a számok hamar világosan mutatták: a gyors egymásutánban kiírt LED-es pályázatokon csak olyan cégek voltak esélyesek, amelyek már komoly referenciát tudnak felmutatni. Olyan komolyat, amilyen magyar beruházásból csak az Eliosnak volt azzal, hogy alig pár hónappal indulásuk után, minden referencia nélkül, tapasztalt cégeket legyőzve megnyertek egy nagy lámpacserét Hódmezővásárhelyen. Igyekeztem kizárni minden tévedési lehetőséget, felkutatni és megkérdezni minden szóba jöhető céget. Akik szóba álltak velem, megerősítették, amit a számok is mutattak: azért nem indultak a pályázatokon, mert esélyük sem lett volna. Az első cikk így viszonylag gyorsan, pár hét alatt meg is született.

Mivel kiderült, hogy Tiborcz István volt üzlettársának cége szinte minden városban ott volt a korszerűsítés előkészítésénél, úgy éreztem, van még mit feltárni. Miután a beruházások nagyon nagy részben – sokszor teljes egészében – uniós pénzből készültek, így a városvezetők nem kockáztattak sokat a saját pénzükből. Érdekelt az is, hogy a versenytársak kizárásával kötött üzletek mennyire voltak előnyösek az önkormányzatoknak, illetve hogy hatékonyan használták-e fel az uniós pénzt.

Az első cikkem után több nagyon hasznos üzenetet is kaptunk, és olyan szakemberek jelentkeztek segítségnek maguktól, akiket korábban hiába próbáltam meg elérni. Többek között tippeket adtak arra, hogy milyen dokumentumokat kérjek el az önkormányzatoktól, mik azok, amikben árulkodó információk lehetnek. Több tucat közérdekű adatigénylést írtam, szinte minden LED-lámpás uniós projektben érintett várostól kértem az uniós pályázatok és a közbeszerzések teljes dokumentációját. Volt, ahonnan válaszra sem méltattak, vagy egy hónap után teljesen elutasító levelet kültek. Más önkormányzatok csak azokat a dokumentumokat küldték el, amelyet egyébként is meg lehet találni nyilvános adatbázisokban, de volt olyan város is, ahonnan pár napon belül CD-re írva megkaptam a teljes dokumentációt.

Ez azért is nagy segítség volt, mert így láttam, hogy miket kell kérnem a többi várostól. Heteken át leveleztem és küzdöttem az adatokért, de megérte, hogy nem nyugodtam bele az elutasításokba: a keszthelyi önkormányzatot például addig nyaggattam, míg végül még az Elios részletes árajánlatát is elküldték, pedig azt még a legkészségesebb önkormányzatok sem adták ki nekem üzleti titokra hivatkozva. Ez az árajánlat lett a második, a lámpák áráról szóló cikk egyik alapdokumentuma.

Az már az első közvilágítási tervből nyilvánvaló volt, hogy muszáj lesz sokkal többet megtudnom a LED-lámpákról, mint amennyit valaha is szerettem volna. Több tucat technikai leírást és lámpaspecifikációt olvastam el, hogy értelmezni tudjam a közbeszerzési kiírásokat és a városoktól megkapott műszaki dokumentációkat. Jó lenne, ha tudnék képet mutatni András vagy Gergő arcáról, amikor egy-egy kérdésükre válaszolva LED-számokat, lumeneket vagy színhőmérsékletet emlegettem, hogy aztán mindig gyorsan figyelmeztessenek, hogy ilyen részletek ne legyenek a cikkben. Annál büszkébb voltam, amikor az egyik lámpagyártó cég műszaki vezetőjével beszélgetve az egyik kérdésem után megkérdezte, hogy egyébként műszaki végzettségem van-e, vagy bölcsészként kupáltam-e ki magam ennyire a témában.

A műszaki részletekkel persze nem is akartam az egyébként sem egyszerű cikkben az olvasókat fárasztani, és csak az infografikára könyörögtem fel pár részletet. Viszont amikor az árakra vonatkozó kérdésemre a gyártók és az Elios is azt válaszolták, hogy a LED-lámpák nagyon bonyolult szerkezetek, sokféle variációs lehetőséggel, nem lehet összehasonlítani az árukat, akkor meg tudtam ítélni, hogy ennek ellenére leírhatom-e két teljesen különböző árú, de szinte minden másban megegyező lámpáról, hogy egyformák, vagy nem.

Így született meg az a cikk, amelynek alapján aztán rendőrségi nyomozás is indult, és azóta is nyomon követjük Tiborcz Istvánnak és a hozzá kötődő embereknek az üzleti tevékenységét.

Ha csatlakozni szeretnél a támogatói körhöz, kattints ide!

Ha bármi kérdésed van a kampánnyal vagy a munkánkkal kapcsolatban, örömmel várjuk a tamogatas@direkt36.hu címen.