Március 12-én, pénteken köhögéssel ébredt a törökbálinti óvoda egyik óvónője, Fórizsné Matuz Magdolna. Aznap Magyarországon épp újabb rekordot döntött a koronavírusos megbetegedések száma több mint 9000 új fertőzöttel, és ezzel a járvány legsúlyosabb, harmadik hulláma a csúcsához közeledett.
A reggeli gyengeség ellenére Magdolna fejében meg sem fordult, hogy otthon maradjon az érdi, napfényes családi házukban, ahol férjével és legkisebb lányával lakott. Az Operatív Törzs ekkor már lehetőség szerint otthoni munkavégzést javasolt, az óvodában azonban ügyelet még működött: kevesebb gyerekre kellett vigyázni, de délelőtt vagy délután Magdolna így is mindennap bejárt dolgozni. Az ötvenéves, a ruhái és kiegészítői összhangjára mindig figyelő óvónő egyébként sem volt beteges típus, szinte sosem ment táppénzre. Ő majd hatvanévesen is kúszik-mászik az ovisokkal, azt is fogja bírni – ezt gyakran mondta nevetve a saját, huszonéves gyerekeinek.
Végül azonban ez a péntek lett Magdolna utolsó munkanapja.
Egyre súlyosodó tüneteiről, amíg tudott, naplót írt, amelyet megosztott a férje által vezetett Érd-parkvárosi Baptista Gyülekezet tagjaival is. Pénteken munka után még elugrott a gyógyszertárba Salvus vízért, estére 38 fokra ment fel a láza, vasárnap pedig pozitív lett a koronavírus tesztje. Szerdára úgy tűnt, a favipiravir gyógyszertől javul az állapota. Egy héttel az első tünetei után is még csak egy tüdőröntgenre készült a törökbálinti tüdőgyógyintézetbe, de olyan súlyos gyulladást mutattak ki nála, hogy nem is engedték már haza. Hétfőn reggel került lélegeztetőgépre, aznap délután pedig már azt mondták telefonon a családjának, hogy Magdolna haldoklik, itt az idő elbúcsúzni tőle.
Az első tünetek megjelenése után épp 2 héttel, március 26-án, nem sokkal éjfél előtt hunyt el. Az országban aznap Magdolnán kívül 274-en haltak meg koronavírusban, a járvány kezdete óta pedig közel 30 ezren – lakosságarányosan a világon egyik legtöbben. Milyen emberek voltak ők? És mi történt velük az első tünetek megjelenésétől a halálukig? Az elmúlt hetekben olyan emberekkel beszélgettek a Direkt36 újságírói, akik a koronavírus következtében vesztették el egy szerettüket: szülőket, nagyszülőket, testvéreket, házastársakat, szerelmeket, barátokat. Ez az ő történetük.
16 áldozat, 16 történet – Képgalériában a cikk szereplői
Több mint húsz személyes sorsot osztottak meg velünk gyászoló családtagok, a koronavírus-járvány őszi és tavaszi hullámából, a fővárosból és vidéki településekről, krónikus betegséggel élő és korábban makkegészséges emberekről, idősebb és fiatalabb áldozatokról. Bármennyire különböznek is egymástól az egyes esetek, a betegség lefolyása során több család is hasonló nehézségekkel és a betegek ellátását nehezítő problémákkal szembesült. Visszatérő elem volt a beszámolóikban, hogy:
– Az első tünetek megjelenésekor a háziorvost nehezen lehetett elérni
– Gyors tesztelés helyett gyakran szakszerűtlen tanácsokat kaptak a betegek
– A kórházban fekvő családtag állapotáról nehéz volt információt szerezni
– A vírushelyzet a halál utáni ügyintézést lelkileg és pénzügyileg is megterhelőbbé tette
A koronavírusban elhunytak családtagjai közül sokakat nemcsak a hozzátartozójuk elvesztése, hanem annak módja keseríti el a mai napig. “Nem arról van szó, hogy nem tudunk megbirkózni azzal, hogy egy szerettünk betegségben hal meg” – mondta egyikük. „Ebben az a nagyon-nagyon fájó, hogy ez egy kibaszott értelmetlen halál.”
I. Téves gyógymódok – Teszt helyett reszelt alma és fájdalomcsillapító
Egy alig hatszáz lakosú, a román határ mellett fekvő kistelepülésen idén tavaszra már mindenki hozzászokott, hogy maszkban járjon a falu egyetlen közértjébe. Volt, aki még kesztyűt is húzott a vásárláshoz, kézfertőtlenítőt is használtak, mindez azonban nem akadályozta meg a koronavírus terjedését. „Szerintem a faluban olyan nem is volt, aki nem esett át a víruson” – mondta egy ötvenes évei elején járó nő, aki maga is többször gyengélkedett.
Először januárban fordult háziorvoshoz, aki a koronavírus megjelenése előtt hetente egyszer járt át a faluba a legközelebbi, 7 kilométerre lévő városból, azonban a járvány kitörése óta már csak telefonon rendel. A lázas nőnek januárban tesztet kért, ami negatív lett. Pár héttel később, februárban azonban a nő ismét rosszul lett, ekkor már elment a szaglása, és az ízeket sem érezte. A háziorvos akkor tüdőgyulladás elleni gyógyszert írt fel neki, tesztre nem küldte el. „Ha a januári teszt negatív lett, akkor a második is biztos az lenne” – mondta telefonon a nőnek, aki végül a szomszédasszonya tanácsait követve kúrálta magát: „Azt mondta, ha úgysem érzed az ízét, most reszeld a tormát, aztán azt egyed” – mesélte a nő.
Bár nem tudják pontosan, kitől kapta el a vírust, rövidesen a nő bátyja is megbetegedett. Az 53 éves férfit mindenki ismerte a faluban, több mint tíz évig volt önkormányzati képviselő, polgárőrként dolgozott, állatokat is tartott. „Disznót vágott, rengeteget, mert igény az volt rá. Hentes nincs nálunk, a bátyám töltötte a kolbászt, tőle lehetett venni, a fél falu odajárt, cigány is, magyar is” – mesélte a nő. A férfi március első napján még dolgozott, másnapra viszont úgy elgyengült, hogy húga szerint a fejét sem tudta felemelni, és fulladt is. A kórházban kimutatták nála a vírusfertőzést, 13 napot töltött lélegeztetőgépen, majd március végén halt meg – ő lett a koronavírus első halálos áldozata a faluban.
Cikkünk megjelenése előtt telefonon kérdeztük meg a háziorvostól, februárban miért nem rendelt el tesztelést a koronavírusos tünetekkel hozzá forduló nőnek. „Az a nő nem szavahihető ember, ez nem így történt. De írjanak, amit akarnak” – mondta az orvos a Direkt36-nak. Két órával később azonban már hívott minket a nő, aki korábban megosztotta velünk a történetét: azt mondta, a háziorvos telefonált a falu polgármesterének, hogy ha az ő neve bármilyen cikkben megjelenik, otthagyja a praxisát. Mivel a nő fél, hogy a falu és a szomszédos települések orvos nélkül maradnak, nem írtuk le az érintettek nevét.
Ennek a családnak a története azonban nem egyedülálló. A Direkt36-tal beszélgető családtagok túlnyomó többsége számos hasonló problémával találkozott a betegség kezdetén, amikor háziorvoshoz fordult. Míg a pandémia egyre növekvő terheket rótt a többszáz betöltetlen praxis miatt amúgy is túlterhelt háziorvosi szektorra, a hivatalos kormányzati ajánlás a koronavírus magyarországi megjelenése óta változatlan maradt: koronavírusos tünetek esetén a háziorvos telefonon keresendő, aki gyanú esetén tesztet rendel el. Azonban nemcsak a kisebb településeken, hanem nagyobb városokban lakók közül is többen arról számoltak be a Direkt36-nak, hogy a háziorvosukat egyáltalán nem tudták elérni. Azok közül pedig, akiknek sikerült, többen nem megfelelő tanácsokat kaptak a koronavírus kezelésére, vagy csak későn, esetleg magánúton tudtak tesztelést intézni.
Egy Budapest belvárosában élő, 71 éves férfinak például a hasmenéssel is járó koronavírusos tüneteire kezdetben csak reszelt almát javasolt a háziorvosa. Az orvos szerint a házhoz kért tesztre 3-5 napot kellett volna várni, végül azonban a családtagok többszöri telefonálására és kérlelésére sikerült egy szűrőbuszos gyorstesztelésre időpontot szereznie. Bár a teszt pozitív lett, a háziorvos még ekkor is csak széntabletta szedését javasolta, és azt, hogy a koronavírus elleni gyógyszerrel várjanak még. Másnapra azonban olyan rosszul lett a férfi, hogy mentőt kellett hozzá hívni, a háziorvost pedig ekkor már egyáltalán nem tudták elérni a családtagok.
A betegek halálával végződtek azok az esetek is, amikor minden végtagban hasogató izomfájdalomra egyszerű fájdalomcsillapítót, és amikor fáradékonyságra energiaitalt javasolt a háziorvos. Amikor pedig az 57 éves Klecska Ernő tavaly novemberben belázasodott, a háziorvosa azt ajánlotta, hogy maradjon otthon, és figyelje a tüneteket.
„Annyit mondott az orvos, hogy felesleges tesztelni, mert mire megjön az eredmény, úgyis meggyógyul. Ha mégis rosszabbul lenne, akkor menjen a kórházba” – mondta Hankó Zsuzsanna, Ernő egyik barátja. Zsuzsanna rendkívül szabálykövető emberként mesélt Ernőről, aki megbízott orvosa tanácsában is. Amikor azonban már olyan rosszul érezte magát, hogy bement a kórházba, pár napon belül összeomlott a keringése. „Az nem egzakt, hogy az ember maga állapítsa meg, mikor szorul ellátásra” – mondta Zsuzsanna, aki úgy érezte, hogy magukra lettek hagyva.
Az érdi óvónő, Magdolna és családja az első tünetek megjelenése után igyekezett minél gyorsabban cselekedni, és mindent megmozgatni a gyógyulás érdekében – náluk a március 15-i hosszú hétvége nehezítette a helyzetet. Az első tünetek megjelenésének napján, péntek délután már hiába próbálták keresni a háziorvost, csak az asszisztensét érték el Facebookon, aki az érdi ügyeletre irányította őket. Az ügyeleten azonban nem tudtak tesztet kérni, mivel „a gépben nincsen ehhez formanyomtatvány” – mesélte Magdolna lánya, Boglárka. „Akkor mondtuk, hogy akkor inkább legyen a magánteszt, 18 500 forint, drága, de inkább elmentünk oda vasárnap délelőtt, hogy ha kell, minél előbb megkaphassa a favipiravirt.” Az érdi ügyelet azt mondta a Direkt36-nak, tesztet csak a háziorvos tudott volna kérni.
Végül már a pozitív teszt birtokában, kedden jutott el Magdolna a háziorvoshoz, aki még akkor is csak annyit tanácsolt, hogy szedjen be két darab fájdalomcsillapítót. „Anyukám kérdezett rá, hogy nem lehetne inkább a koronavírus elleni gyógyszert felírni? Ezen a szinten, mármint ezen a szinten is, nagyon elcsúszik a dolog” – mondta Boglárka.
Végül sikerült felíratni a háziorvossal a favipiravirt, amelyet Magdolna kedden kezdett szedni, miközben a hét hátralévő részében a családtagjai az interneten és egészségügyben dolgozó ismerősöktől igyekeztek tájékozódni. Mindent megpróbáltak, amit otthon meg tudtak tenni. Magdolna vérének oxigéntelítettségét például először egy telefonos alkalmazással próbálták mérni, később egy barátjuktól kölcsönkaptak egy komolyabb pulzoximétert is.
Tavaly novemberben ezt az eszközt ajánlotta Merkely Béla, a Semmelweis Egyetem rektora a tünetek otthoni megfigyelésre: ha az érték kilencven százalék fölött marad, akkor „nagy valószínűséggel nagy baj nincsen” – mondta Merkely. Megdolnáék folyamatosan figyelték, csökken-e annyira az oxigénszint, hogy kórházba kelljen menni, egy ismerősük pedig már péntekre tüdőröntgent is tudott foglalni. Boglárka szerint „óriási szerencse”, hogy ilyen sok segítséget kaptak, de ő azóta is tépelődik: mit tehettek volna máshogy, amivel megmenthették volna édesanyja életét?
II. Mindennapos bizonytalanság – Csak csöngött, csöngött a kórházi telefon
Fehérné Láczai Erzsébet tavaly októberben minden este rettegve ült a telefonhoz. 23 napon keresztül ugyanabban az időpontban, este 5 órakor tárcsázta a Dél-pesti Centrumkórház számát, ahol a férje mélyaltatásban, lélegeztetőgépen feküdt.
„A miénk egy késői szerelem. Sokat keresgéltünk, de mindketten rögtön éreztük, amikor megtaláltuk egymást” – mondta Erzsébet, aki 39 éves volt, amikor megismerkedett férjével, egy év múlva pedig egy fiuk is született, aki most 15 éves. Nagyon szeretik a természetet, rengeteget jártak hármasban kirándulni, horgászni. Erzsébet férje tavaly szeptember végén, egy hétvégi horgászat után kezdett derékfájásra panaszkodni – azt hitték, csak megfázott. Pár nappal később azonban, amikor reggel kiment a 18. kerületi házuk fürdőszobájába, összecsuklott a gyengeségtől. Erzsébet nagyon megijedt, alig tudta a férjét felemelni a földről és elvinni az ágyig. Nem várták meg a háziorvos délutáni rendelését, hanem azonnal mentőt hívtak. „Délután még saját lábán tudott kibattyogni a mentőhöz” – mondta Erzsébet. Akkor látta utoljára a férjét.
Az elkövetkező néhány napban még tudtak beszélni, viszont miután a férje intenzívre került, Erzsébet csak a kórház információs vonalát tudta hívni. „Rettegtem. Egyrészt azért, hogy mit fognak mondani, másrészt azért, hogy egyáltalán felveszik-e. És csak csöngött, csöngött, csöngött… közben mindig néztem az órát, ahogy vészesen közelített a 6 órához” – idézte fel élete egyik legnehezebb időszakát Erzsébet, akinek az osztályon fekvő többi beteg hozzátartozóihoz hasonlóan minden nap mindössze ez az 5 és 6 óra közötti hatvan perc állt rendelkezésére, hogy valamit megtudhasson a férje állapotáról.
„Vagy sikerült beszélnem orvossal, vagy egyszerűen nem. Az, hogy két szót mondott vagy három mondatot, attól függött, hogy melyik orvos jött oda a telefonhoz és mennyi ideje volt. Kétszer próbáltam délelőtt telefonálni, de mindkétszer csak üvöltve közölték, hogy a hozzátartozóknak meg van szabva, hogy csak délután telefonálhatnak, és lecsapták a kagylót” – mondta Erzsébet.
Bár a fertőzöttek különböző tünetekkel és különböző állapotban kerülnek az egészségügyi intézményekbe, az elhunytak hozzátartozóinak beszámolóiból az derül ki, hogy hosszabb-rövidebb idő alatt nagyon hasonló utat jártak végig a kórházban: az első tüdőröntgentől a COVID-osztályon keresztül, a különböző enyhébb, majd komolyabb légzéssegítő eszközök alkalmazásától az intenzív osztályig.
A hozzátartozók szemszögéből pedig két, nagyon különböző szakasza volt a kórházi tartózkodásnak. A COVID-osztályon, még ha maszkon keresztül kap is oxigént a beteg, általában még közvetlenül, mobiltelefonon, interneten tud kommunikálni a hozzátartozóival. Miután azonban az intenzív osztályra kerül, már a kórházi dolgozókon múlik, hogy a családtagok mennyit tudnak meg a beteg állapotáról.
A Direkt36-tal beszélgető hozzátartozók nagy többsége szerint ekkor a betegség miatti aggodalmaikat csak még inkább fokozta a bizonytalanság és információhiány. (A tájékoztatási protokoll nem egységes, egyes kórházakban a telefonálásra hosszabb, máshol rövidebb idő áll a rendelkezésre, de van olyan intézmény is, ahol azt kérik, inkább e-mailen érdeklődjön a család).
Több esetben előfordult, hogy az érdeklődő család kulcsfontosságú kérdésekre sem kapott választ. Van, akinek máig nem sikerült megtudnia, hogy októberben elhunyt nagyapját lélegeztetőgépre tették-e vagy sem. Más pedig hónapokon keresztül e-mailezett és telefonálgatott egy zárójelentésért, amiből utólag ki tudja olvasni, pontosan mi történt a feleségével a halála előtti napokban.
Többen arról is beszámoltak, hogy hozzátartozójuk valószínűleg a kórházban kaphatta el a vírust. Erre gyanakszik például Gyuricza Éva, aki éveken keresztül otthon gondoskodott 83 éves, 2017 óta demenciával élő édesanyjáról. „Unokázott, keresztrejtvényt fejtett, imádta a csokit meg a hülye mulatós zenét. Meg iszonyatosan bírta a drag queen műsorokat is, szerintem ő volt az egyik legelfogadóbb kis nénike a világon” – mesélte róla nevetve Éva.
Tavaly júniusra azonban már nem tudták otthon ellátni az édesanyját, és egy budapesti idősotthonba költöztették. Itt ugyan korábban voltak megbetegedések, de az édesanyja nem fertőződött meg. Amikor januárban mellkasi fájdalmak miatt a Szent Margit Kórházba szállították az idős asszonyt, akkor épp egyetlen pozitív eset sem volt az idősotthonban. Miután az állapota javult, Éva szerette volna meglátogatni még mielőtt visszaszállítják az idősotthonba, hiszen már nagyon megviselte őket a hónapok óta tartó látogatási tilalom. Ehhez kétszer tesztelték az édesanyját – az első még negatív lett, pár nappal később a második azonban már pozitív, ezért áthelyezték a COVID-osztályra.
Éva így végül csak két héttel később láthatta viszont az édesanyját, de akkorra már annyira leromlott az állapota, hogy csak elbúcsúzni mehetett a kórházba. „A Margitnak az elfekvője volt átalakítva COVID-osztállyá. Amikor bementem anyukámhoz, csak egy etetőszonda volt az orrába dugva. Olyan volt ez az egész, mintha azt mondták volna, hogy 83 éves, előrehaladott demens, más alapbetegségei is vannak, hagyjuk ezt az egészet” – mondta Éva ingerülten, majd sorolta, hogy a tapasztalata szerint milyen egészségügyi előírásokat nem tartottak be a kórházban: „Covidos idős nénit hoz a mentős, a védőruhája hátul szanaszét van szakadva. Sőt van, akin kesztyű sincs.” A Szent Margit Kórházat kerestük az Éva által tapasztaltakkal kapcsolatban, de a kórház nem válaszolt a Direkt36 kérdéseire.
Magdolna családjának sem voltak maradéktalanul jó tapasztalatai. Az óvónőt a tüdőröntgenét követően a törökbálinti szanatóriumban tartották. Két nappal később dél körül, amikor a férje kérdezte, hogy van, csak annyit írt neki vissza, hogy „küszködik a levegőért” – erre a férje felhívta az orvost, hogy esetleg tudnának-e neki oxigénmaszkot adni. „Közben a nővérek meg leszidták anyát, hogy miért a férjét hívogatja, miért nem nekik szól” – mondta Boglárka, akit azonban ennél is jobban bánt egy orvos későbbi megjegyzése: „Azt mondta, hogy azt látta, anyában nincs élni akarás, nincs kurázsi, hogy veszi le magáról a maszkot. Egy honvédkórházas ismerősöm meg azt mondta, hogy ez egy olyan állapot, hogy az agyába nem jutott elég oxigén, a maszkkal meg kell tanulni lélegezni. Nem direkt vehette le a maszkot, mert nem akart meghalni.”
Több családtag azonban kiemelte azt is, hogy az egészségügyi dolgozók a leterheltség ellenére igyekeztek mindent megtenni a hozzátartozóikért, és emberségesek maradni a nehéz helyzetben is. Van, aki például hálával emlékszik vissza arra az orvosra, aki a nagy rohanás közepette időt szánt rá, hogy segítsen a már nagyon rossz állapotban lévő édesapjának felvenni a mobiltelefont, hogy még utoljára beszélni tudjanak.
III. Utolsó látogatás – Ha védőruhában sír az ember, levegőt se kap
Március 22-én délután Magdolna férje és három gyereke együtt érkeztek a Korányi Pulmonológiai Intézetbe. Az óvónőt aznap reggel szállították át ebbe a kórházba, a családot pedig több orvos ismerős is azzal bátorította, hogy ez egy nagyon jó intézmény, Magdolna „a lehető legjobb helyre került.” Alig töltött azonban pár órát a lélegeztetőgépen, a család megdöbbentő híreket kapott a kórházból: a nő haldoklik, menjenek elbúcsúzni.
„Be kellett teljesen öltözni, remegett a kezem, nem is értettem, hogy mit magyaráznak, hogy mit csináljak, hogy én ne fertőződjek meg. Ebben a védőruhában, ha sír az ember, levegőt sem kap” – emlékezett vissza az utolsó látogatásra Boglárka. „Saját anyukámat így látni, lélegeztetőgépen, egyszerűen borzasztó. Erre nem lehet felkészülni, a filmekben egyáltalán nem ilyen.”
A családtagok külön-külön mehettek be elbúcsúzni Magdolnától, aki egy háromágyas szobában feküdt. Egyetlen szobatársa volt, egy férfi, aki még csak oxigénmaszkban volt. „Szegény férfinak pont akkor kellett nagyvécéznie, amikor én bementem anyához elbúcsúzni. Mondták neki, hogy nem mehet ki a mosdóba, mert akkor leesik az oxigénszintje, muszáj ágytálba. Akkor én inkább kijöttem, a családból így én voltam bent nála a legkevesebbet” – mondta Boglárka, akinek végül 4-5 perce volt elbúcsúzni az édesanyjától.
Voltak olyan hozzátartozók azonban, akik ennyi lehetőséget sem kaptak. Müller Cecília tisztifőorvos egy 2020 novemberében küldött körlevelében elismerte, hogy „az elmúlt időszakban (…) a betegek kapcsolattartási jogának korlátozása számos panaszt okozott”, és egyben felhívta a kórházakat, hogy a COVID-osztályokon a látogatási tilalom ellenére is tegyék lehetővé a kapcsolattartást és azt, hogy a közvetlen hozzátartozó a haldokló beteg mellett lehessen. Forrásaink történeteiből úgy tűnik, hogy egyes intézményekben hetekkel, hónapokkal Müller novemberi levelét követően is voltak problémák a rendkívüli látogatás biztosításával.
Megyesi Nóra tavaly decemberben akarta meglátogatni édesapját a Bács-Kiskun Megyei Oktatókórházban, de erre végül sosem kerülhetett sor. A 76 éves János Nagykőrösön élt feleségével, akit tavaly augusztusban egy ismeretlen eredetű betegség döntött le a lábáról: három hónap alatt harminc kilót fogyott, a családja pedig attól tartott, hogy hasnyálmirigy rákja van. János hónapokon keresztül ápolta a feleségét, izgult érte, közben pedig ő maga is be-belázasodott. Arról azonban hallani sem akart, hogy ő orvoshoz menjen, erősködött, hogy nem beteg.
„Mindig nagyon aktív volt, mindig mindent megoldott. Amióta meghalt, olyan, mintha sorban minden tönkremenne a házban: elromlott a bojler, valami lecsapta az elektromos vezetékeket, egymás után égnek ki az égők. Valószínűleg mindez akkor is volt, amikor élt, csak mielőtt mi észrevettük volna a gondot, ő már elrendezte” – mesélte Nóra, aki akkor szembesült vele, hogy édesapja rossz állapotban van, amikor tavaly Mikuláskor látogatóba vitte két kislányát a nagyszülőkhöz. Édesapja akkor sem akart tudomást venni a magas lázáról, megvárta, amíg az unokái elalszanak, hogy az ablakba készíthesse a Mikulás-csomagot.
Csak december 14-én, hétfőn reggel ébredt olyan rosszulléttel, hogy kérte a feleségét, hívják a háziorvost. Az orvos pedig egy otthoni vizsgálat után rögtön hívta a mentőket. A kórházban olyan rohamosan romlott János állapota, hogy Nórának már péntek délután azt javasolta egy ott dolgozó orvos, hogy kérjenek rendkívüli látogatást: írjanak egy kérvényt az osztályvezető főorvosnak. Nóra csodálkozott ezen a bürokratikus eljáráson, de azt mondták neki, ez a kórház szabályzata. „Azonnal megírtam az emailt, pénteken 13 óra 11 perckor, és a mai napig nem kaptam rá választ. És apukám másnap délelőtt meghalt. Hogy lehet, hogy valaki nem olvassa az emailjét péntek délután, és emberek ezért lemaradnak az életük legfontosabb pillanatairól?”
Másokat viszont egyáltalán nem értesítettek arról, hogy a hozzátartozójuk haldoklik – sőt, volt olyan is, akit a halál tényéről sem tájékoztattak. Erzsébet, aki októberben minden délután 5-kor telefonon érdeklődött a Dél-pesti Centrumkórházban fekvő férjéről, három héten keresztül mindig hasonló információkat kapott: férje állapota súlyos, nincs sok változás. Október 29-én azonban, amikor Erzsébet telefonált, csak zavart csönd fogadta a telefonban. „A nővérke, aki felvette, egy kis türelmet kért, és olyan 5 percre elment. Ott ültem a telefon mellett a gyerekkel, vártuk, hogy mit mondanak. Visszajött a hölgy, és teljesen zavartan közölte, hogy nagyon sajnálja, de az úriember délelőtt elhunyt” – mesélte Erzsébet, és zokogva folytatta: állítólag azért nem hívták előbb, mert azt hitték, az elhunytnak „nincs hozzátartozója.”
A Bács-Kiskun Megyei Oktatókórház és a Dél-pesti Centrumkórház nem válaszolt a Direkt36 kérdéseire.
IV. Méltatlan búcsú – Két fekete zsákban, légmentesen
Húsvét vasárnapján a székesfehérvári kórház intenzív osztálya előtt várakozott a 30 éves Tilai Janka. A négy nappal korábban elhunyt édesapja zárójelentéséért jött. Az összekötő hídról, ahol sokadmagával állt, épp lelátott a kórház egyik alsóbb szintjére: ott tömött sorban kígyóztak az emberek, egyesek „tiszta feketében”, mások csomagokkal. „El kellett telnie néhány percnek, mire rájöttem, hogy az lehet a patológia. Olyan, mintha fagyiért állnál sorba, valami szörnyű. Ha én azt nem látom, nem hiszem el. Hogy mennyire természetes lett a halál” – mondta.
Janka édesapja nagyon szegény családból származott, lánya szerint ezért is dolgozott sokat: bizonyítási vágy volt benne, és sosem akarta, hogy a családja olyan szegénységben éljen, mint amilyet ő gyerekkorában megtapasztalt. Főállásban az érdi szemeteseknél volt sofőr, emellett állattenyésztéssel, földműveléssel is foglalkozott. Tavaly vett egy új traktort, amire nagyon büszke volt. Idén decemberre, a hatvanadik születésnapjára nagy meglepetéssel készült a család: „Nagyon szerette Rúzsa Magdit, mindig az üvöltött a kukásautóban meg a traktorban. Őt akartuk meghívni, hogy énekeljen el öt számot, már a menedzserével is egyeztettünk” – mesélte Janka.
Édesapja azonban március elején erős derékfájdalommal, légzési nehézségekkel került be a kórházba, április elsejére elvitte a vírus. A halált követő ügyintézés és a temetés szervezése Janka elmondása szerint viszonylag zökkenőmentesen zajlott le, csak „egy kis papírkeveredés volt, mert apukámnak olyan egyszerű magyar neve van, hogy Kovács János.”
Martonvásáron ugyanis, ahol Janka édesapja élt, lakott egy másik Kovács János is, aki nem sokkal később szintén meghalt. Janka édesapjának igazolásait pedig nem a saját, hanem a másik Kovács János adataival adták ki a kórházban. „Akkor megfordult bennem, hogy jó, de vajon a patológián és a lábcédulán megfelelő adatok szerepelnek-e. De aztán megnyugtattak, hogy az rendben volt – azt hiszem, az én apukám került végül az urnába” – mondta Janka. A kórház nem válaszolt a Direkt36 kérdéseire.
Családtagok beszámolói szerint a járványhelyzet a halál utáni ügyintézést és a temetés szervezését mind lelkileg, mind pénzügyileg megterhelőbbé tette. Többeknek a patológián és a temetkezési vállalatoknál történő hosszú várakozás nehezítette a gyászt, mások pedig úgy érezték, a fertőzésveszély miatt nem búcsúzhattak el méltóképp a szerettüktől.
Erről számolt be Nóra, aki édesapja halálát követően az édesanyjával és két lányával ment be a patológiára, vitték a férfi öltönyét is. “Mindenki, anyukám is, én is, a kislányaim is írtak levelet a papának, és betettük az öltönye zsebébe, hogy majd magával vihesse. Mint kiderült, feleslegesen, a patológián ugyanis közölték, hogy nem lehet sem megnézni, sem felöltöztetni, két darab fekete zsákban van, légmentesen lezárva. És akkor rákérdeztem, hogy meztelenül van a zsákban? És azt mondták, hogy igen. A végtisztességet sem adhattuk meg neki.”
Az elhunytak személyes tárgyaiért a családtagoknak kell bemenniük a kórházba, azonban a fertőzésveszély idején ez nem olyan egyszerű feladat. Volt olyan hozzátartozó, akinek az aktuális járványügyi szabályok szerint épp karanténban kellett volna lennie, ezt azonban nem rendelte el számára senki, és ehelyett ő maga vitte haza a BKV-n elhunyt édesanyja holmiját a fertőző osztályról. Egy másik családtag azt az útmutatást kapta, hogy a fertőzésveszély miatt az elhunyt tárgyaihoz két hétig nem szabad hozzányúlni. Ez azonban szerinte betarthatatlan kérés, mert a családtagokra a halál után hosszú ügyintézés vár, több szervet is értesíteni kell az anyakönyvvezetőtől a nyugdíjintézetig – ehhez pedig szükség van az elhunyt irataira.
“Mindenhol csak a papír és a papír, semmi rugalmasság. Bekérnek valamit az egyik helyen, majd utána szóvá teszik a másik helyen, hogy miért nem fénymásoltattam le az anyukám lakcímkártyáját. Volt egy olyan pont, amikor már annyira belefáradtunk ebbe a húgommal, hogy azt mondta, még egy ilyen, és inkább elszórjuk a Balatonba az anyut” – mondta Donászy Judit, aki tavaly decemberben vesztette el édesanyját.
Judit és családja végül a Fiumei úti temetőben tartották a szertartást, amelynek az összköltsége közel egymillió forint volt – Judit szerint azért, mert kaotikus volt a rendszer, és a lakhelyükön, Veszprémben, aztán Budapesten is kellett fizetniük. Judit és más elhunytak hozzátartozói is kiemelték, hogy különféle extra költségekkel kellett számolniuk azért, mert az áldozat covidos volt. Volt, akitől 10 ezer forint „fertőző felárat” kértek, és 6 ezer forintot kellett kifizetnie a szállító koporsóra terített „pandémiás lepedő”-ért, más temetkezési vállalat pedig többezer forintot számolt fel a halottszállítóik védőfelszereléséért, holott csak egy-egy sebészi maszk volt rajtuk.
Gyuricza Évának nemcsak a külön COVID szállító zsákért kellett 4000 forintot fizetnie, hanem a kórházban összesen plusz 16 ezer forint tárolási-hűtési díjat is felszámoltak neki, pusztán azért, mert nem tudta rögtön eltemettetni az édesanyját. “És tudod mi a legrosszabb?” – kérdezi Éva. “Ne érts félre, nem a pénz. Hanem hogy amikor felkérek egy temetkezési céget, hogy intézzék anyukám hamvasztását, akkor azt látom, hogy náluk a halottak ott vannak egymás után felírva egy kockás papírra. Amin az én anyukám a 12904. halott.”
Sok családtagot az viselt meg a legjobban, hogy szeretteiket számadatként kezelik. Volt, aki inkább meg sem merte nézni a koronavirus.gov.hu-n található, elhunytakat felsoroló listát, más pedig az életkor és alapbetegség alapján nem is találta meg a hozzátartozóját a felsorolásban.
„Mi lenne, ha minden egyes adat, szám mellett, amik embereket jelentenek, lenne egy kép is? Mi lenne, ha a kép mellett a szeretett személyről rá jellemző dolgokat is megtudnál?” – írta a Facebookra Magdolna lánya, Boglárka egy közös fényképük mellé, két nappal azután, hogy a család bement a kórházba elbúcsúzni. Magdolna ekkor még mindig lélegeztetőgépen volt, nagyon súlyos állapotban.
„Az én anyukám szinte sosem ment táppénzre, sosem betegeskedett. Óvónő, aki nagyon szereti a gyerekeket. Már van két unokája is, fiatalon lett nagymama. Mit mondhatnék még róla? Sosem szeret egyedül lenni, a minőségi idő a szeretetnyelve. Szeret turkálóba járni, szereti a romantikus filmeket. Sokszor engem kérdeztek apával, hogy milyen filmet nézzenek a moziban. Szereti a gyerekeit. Hárman vagyunk összesen. Nagyon szereti a férjét. Szeretne elutazni újra Balatonföldvárra, ahol annyiszor nyaraltunk kiskoromban. (…) Nagyon szeretlek drága édesanyám, és nagyon várunk haza!” – írta Boglárka.
Két nap múlva, utolsó mondatként, már csak édesanyja halálhírét adta hozzá a bejegyzéshez.
